Török József népművelő

Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 26. szám, 2018. június 29.

PDF-ben ITT!

Elegendő történelmi tapasztalat bizonyítja a kultúra hatalom-legitimáló szerepét. A legkülönbözőbb autoriter rezsimek és diktatúrák célja mindig ugyanaz volt: megszüntetni a korábbi, szabad kultúra szervezeti, intézményi és értékrendbeli autonómiáját; s mindezt alárendelni saját eszmerendszerének.

Az Orbán-kormány is ezen az úton jár. A művészeti életben ezt legeklatánsabban a Magyar Művészeti Akadémia túlhatalma fémjelzi. Kulcsszerepe van e hatalmi legitimációban persze a közoktatásnak is, amelyben szervezetileg a központosítás, tartalmilag-ideológiailag pedig a tantervek és a tankönyvek biztosítják a megfelelő érték- és eszmerendszer közvetítését.

Látszólag marginálisnak tűnik ebben a folyamatban a hazai közművelődés, illetve a mintegy 3000 művelődési házból álló intézményrendszer szerepe a rangos művészeti intézmények és a sokkal nagyobb léptékű közoktatás mellett. Csakhogy – érdemi civil társadalom híján – ez az utolsó kis sziget, ahol még a „szabadság kis körei” találkozhatnak, ahol megjelenhetnek még független gondolatok – mint pl. a rendszerváltás előtt a 80-as években. Különösen igaz ez a vidéki településekre, ahol legfeljebb még egy könyvtár kínálhat helyet. Jól ismerte föl tehát a rezsim, hogy a kultúra ezen ágazatát is céljai alá kell rendelni, s ennek eléréséhez – több évnyi előkészület után – színre is lépett markáns, új szándékaival: 2016-ban a szakági felsőoktatási rendszert, 2017-ben pedig az ún. kulturális alaptörvényt (1997:CXL.) módosították. Előtte azonban több fontos előkészületi lépést meg kellett tenniük – a szervezeti-intézményi autonómiák megtörésének jegyében:

- 2012-ben a megyei önkormányzatok által létrehozott és fenntartott 4-5 fős megyei közművelődési tanácsadó intézményeket beolvasztották a Nemzeti (előtte: Magyar) Művelődési Intézet (NMI) meglehetősen militáns kézivezérlése alá – visszaminősítve megyei irodákká. Ezzel felszámolták az addig „megye-releváns” közművelődési tanácsadást.

- Az már nemcsak szakmailag abszurd, de mérhetetlenül cinikus is, hogy a 19 megyei központ honlapját, majd a szakma központi portálját (www.erikanet.hu) egy kattintással megszüntették, miközben azokon évtizedek közművelődés-történelme halmozódott… Mi más ez, ha nem virtuális könyvégetés? A cél nem lehetett más: a (közművelődési) múltat végképp eltörölni!

- Apróság, de fontos üzenettel és szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy miután megszüntették a közművelődési Wlassics Gyula-díjat, 2016-ban a Bessenyei György-díjjal is ezt tették. Végül a megmaradt Bánffy Miklós-díj 6-ról három főre csökkentett (!) létszámába „mellénk” rakták a művészetelmélet oktatóit és szerkesztőit. „Természetesen” 2017-ben e keretbe már nem fért be egyetlen népművelő sem…

- Végül kibújt a szög is a zsákból: az NMI-t 2017. január 1-től – több évtizedes hagyományait sem tisztelve (sz. 1951. január 6.) – kft.-vé alakították, amelynek tulajdonosa Lezsák Sándor lakiteleki Népfőiskola Alapítványa.

A fentiekkel párhuzamosan gőzerővel dolgoztak az addigi népművelő képzés „korszerűsítésén” – értsd: megszüntetésén. A szorgos munka eredménye az lett, hogy 2017 őszétől már nincs művelődésszervező alapszak, helyette közösségszervező néven indítottak új alapszakot. (Abba a teoretizálásba most ne menjünk bele, hogy ab ovo közösségszervezés nem létezik, s ezért mint ilyen, meglehetősen öncélú voluntarizmus – szinkronban létrehozóival…) Látszólag csak névváltozásról van szó, ám paradigmatikusan más irányú a képzés. Amíg korábban a népművelés, majd a művelődésszervezés tananyaga a kulturális szféra autentikus emberi cselekvésére: a művelődésre, annak fejlesztésére irányult; addig az új szak a társadalmi-politikai szféra autentikus emberi cselekvésére: az állampolgári-közéleti cselekvésekre, azok szervezésére irányul. Emiatt reális veszély a végzettek számára a helyi hatalom politikai-közéleti cselekvéseinek kényszerű szolgálata. Hiába hát a kulturális mediátor MA és a közösségi tanár MA, a közművelődés eddig szervesen egymásra épülő felsőfokú szakképzési rendszere – mintegy öt és fél évtized után – de facto megszűnt. A két master szak előbbije ugyanis szinte bármely bölcsészképzésre felvehető, így autentikus alapszak nélkül csak „lóg a levegőben”; utóbbi pedig bevallottan az iskolai közösségi-kulturális élet irányítására találtatott ki. Ezzel fontos lépést tettek a közművelődésben dolgozók kompetenciáinak átirányításában. A népművelő társadalom pedig majd kihalásos úton el fog tűnni a színről… helyettük majd évről-évre gyarapodik az új (ifjú) gárda…

Ennyi előkészület után jöhetett a konkrét tervek végrehajtása, kodifikálása.

2017 márciusában az EMMI megküldte véleményezésre a szakmai szervezeteknek a kulturális alaptörvény módosítási tervét – erre 6 (!) munkanapot adtak. Erről „tudta” Hoppál Péter ezt nyilatkozni április 25-én: „…több éves konzultáció után … szakmai szükségesség okán”. Ha csak úgy nem… A javaslatokból és kifogásokból „természetesen” a minisztérium semmi érdemit nem fogadott el, mint ahogy az Országgyűlés Kulturális Bizottsága is valamennyit elutasította – július 8-án a módosítás életbe lépett.

A kormány láthatóan két eszközt vetett be: ezek egyike a szokásos központosítás.

A törvénnyel ugyanis – a helyi művelődési házak mellett – létrehozták az ún. művelődési központot, amelynek „tevékenysége településrészre, kerületre vagy egy településre vagy több egymással határos településre vagy egy járásra terjed ki”. Létrehozták továbbá az ún. kulturális központot, amelynek „tevékenysége feladatai települési, kerületi szintű biztosítása mellett több egymással határos járásra vagy egy megyére vagy több egymással határos megyére terjed ki”. Az új intézménytípusok létrehozásának szakmai értelme nincs, hiszen eddig is lehettek településen kívüli közművelődési kapcsolatok. Viszont pontosan rímelnek a 2-5000 fő alatti települések önkormányzatairól kiszivárgó kormányzati tervekkel – bár ezeket folyamatosan cáfolják. Ennek tükrében már van értelme járási és területi közművelődési központokat létrehozni.

„A legtetején a kulturális miniszter, a legalján a falusi kultúrotthon, és minden állami: állami kultúrotthon, benne állami népművelő, aki megbízza az állami énekkarvezetőt, összejönnek az állami énekkar tagjai, és államilag énekelnek… Azt éneklik, amit a kulturális miniszter – illetve az általa létrehozott Népművelési Intézet – kiad. Egyszerű a folyamat: a karmester bemegy a központba, vételezi a műsort, kiosztja, éneklik… De hát ez így volt, valamennyien tudjuk, még ha viccesen hangzik is…” – emlékezett vissza az 50-es évekre egy szegedi előadásán Vitányi Iván. Nos, talán riasztó túlzásnak tűnik, de kétségtelen tény: központosított szervezetben sokkal könnyebb ellenőrizni a közvetített és a közvetítendő értékek minéműségét. S ha már az utóbbi időben a józanabbul gondolkodó konzervatív értelmiség egyik-másik jelese is a kormánymédia célkeresztjébe kerülhetett, akkor már más Vitányi mondatainak akusztikája – és egyáltalán nem vicces.

A másik eszköz az eddig a művelődési házak ernyője alatt dolgozó népfőiskolák önálló intézménnyé emelése. Ez végképp partikuláris jogi apróságnak tűnik. De figyeljünk csak arra, mit mondott Lezsák Sándor 2017 májusában Mórahalmon, a Kapocs Népfőiskola átadásán: „Bizony meg kell szervezni önmagunkat, és keresztény nemzetünknek minden forrását mozgósítani kell annak érdekében, hogy ebben a világméretű nagy küzdelemben helyt tudjunk állni” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke. Hozzátette, ebben a helytállásban segíthet a kárpát-medencei népfőiskolai hálózat, amely reményei szerint nemcsak elképzelés szintjén marad. A Nemzeti Művelődési Intézettel kialakult szorosabb kapcsolat is segítheti a folyamatot, hogy a következő évtizedben megvalósítsák a terveket. (Információk szerint 4-6 Mrd forint áll „ugrásra készen”…) Arról persze nem szólt, mi legyen azzal a 46%-ot kitevő honfitársunkkal, akik nem kereszténynek vallották magukat a 2011. évi népszámláláskor – de ilyen apróságra nem adunk.

Alig leplezett szándékok ezek egy keresztény-nemzeti kurzus felvirágoztatására, amelynek kitűnő, már meglévő intézményrendszere a művelődési házak hálózata – csak megfelelő irányba kell őket állítani. Ehhez még arra is figyeltek, hogy – szemben a többi intézménytípussal – a népfőiskolánál ne határozzák meg a szükséges végzettséget…

Jól egészíti ki ezt a szándékot, hogy a törvénymódosításba – minden szakmai véleményezés nélkül! – bekerültek a hagyományőrzéssel és a néphagyomány gondozásával kapcsolatos állami feladatok. A felsorolás utolsó pontja így szól: „a fenti célok érdekében megyei és Kárpát-medencei hálózatok, kirendeltségek működtetése”. Hogy ez a Hagyományok Háza kiépítendő hálózatát jelenti, vagy szimbiózist a Lezsák-féle tervvel – nem tudni. Azt viszont biztosan tudhatjuk, hogy három párhuzamos hálózatra – művelődési házak, népfőiskolák „hagyományok házai” – se pénz, se szakmai szükség nincs. Nem nehéz megtippelni, melyik hálózat lehet ennek vesztese…

Szorgos munkával így épül hát a hazai „kereszténydemokrácia” közművelődése: egy központosított, hagyományközpontú, keresztény ideológiájú értékrend közvetítése. Az egykori orbáni regula pedig Lezsák Sándor szabad fordításában immár így hangzik: „Népművelők, térdre, imához!”

Kyrie, eleison!